shine

Ez történik, ha véletlenül bekerül a Star Wars film az összeszerelősor zártláncú rendszerébe.

Valaki legyen szíves magyarázza el nekem, mi a lényege Péterfi András: A pálya című novellájának! Mindamellett, hogy jó a stílusa, nem vágom, hogy igazából miről szól. Ilyen felszínes vagyok, és nem értem a szimbólumok mögötti tartalmat?

Hátha valaki még nem látta: jelenet a Star Warsból az 1920-as évek néma, fekete-fehér stílusában. Ezt látni kell!

John Walters végigsimította a versenyautó karosszériáját, szája szegletében elégedett mosoly bujkált. A mai futamot is az ő versenyistállója nyerte. Persze sok múlott a pilótán is, hiszen egy kezdő nem tudta volna kihozni a maximumot a gépből. Az igazi csoda azonban a máshol rejtőzött.
Ráérősen a szerelőasztalhoz ment, és az odakészített üvegből whiskyt töltött két pohárba. Egyet magának, egyet a látogatónak. Bármelyik percben itt lehet.
Közelebb húzott egy széket, hátradőlt, lábait kinyújtóztatta. Furcsa volt ez az éjszakai csend itt a versenyistállóban, ahol néhány órája még szerelők nyüzsögtek, motorok bőgtek, utasítások röpködtek, és mindenki egy célért dolgozott: megnyerni a versenyt. Megnyerni ezt a futamot is, mint az előző hármat. Negyedik istállógyőzelem zsinórban, ez nem semmi! Jó befektetés volt beszállni a Forma 1-be. Különösen a titokzatos idegen támogatásával.
A világítást már korábban lekapcsolta, csak néhány kisebb lámpa adott némi szórt fényt. A digitális falióra fél hármat mutatott. Először a fuvallatra figyelt fel, aztán a kékes fényre a műhely közepén, amely egyre erősödött, végül egy villanással kihunyt. Az idegen ott állt, fura kezeslábasában, ami inkább bohócra emlékeztette Walterst mint üzletemberre. Felállt, hogy üdvözölje.
- Nincs sok időm! – az idegen körbe tekintgetett, hogy megyőződjön, egyedül vannak.
- Egy italt csak elfogad? A győzelemre.
- Először a készülék!
Az idegen a versenyautóhoz ment, és behajolt a vezetőüléshez. A műszerfal mögül egy dobozt emelt ki, és az asztalhoz vitte. Memóriakártyát vett ki belőle, és átnyújtotta Waltersnek.
- Hogy a látszat megmaradjon – mondta, és a dobozt gondosan a vállán lógó táskába tette.
- A pénzt a szokásos számlára küldöm – mondta Walters, és odanyújtotta az italt.
- A győzelemre!
Az idegen felhajtotta az italt, köszönésképpen biccentett, a műhely közepére sietett, és eltűnt a kék villódzásban.
Walters a szekrényből elővett egy pontosan ugyanolyan kinézetű dobozt, behelyezte a memóriakártyát, és beillesztette a műszerfal mögé. Amikor reggel a szerelők elkezdik az ellenőrzést, csak a szokásos diagnosztikai műszert találják. Walters nagyon kíváncsi lett volna, hogy pontosan mit tesz a titokzatos szerkezet, ami biztosítja a verseny megnyeréséhez szükséges extra hajtóerőt. Talán egyszer lesz alkalma megkérdezni.
Az is fúrta az oldalát, hogy az idegen miért nem kérdezte meg egyszer sem, hogyan ment a verseny. Bár valószínűleg már tudta amikor megjelent a szerkezetért. Végül is csak rá kellett keresnie az archívumban. Ott a jövőben.

Van egyfajta bája a DR WHO sorozatnak. Nehéz megmagyarázni, hogy miért szeretem. Talán leginkább a sokféle ötlet, relytély és veszély miatt amelyekbe az időúr és hűséges útitársa keverednek. Időnként megmosolyogtatóan naiv, de az amerikai világmegmentős-hősös sorozatok után felüdülést jelent. És oda vagyok az angol akcentusukért!
Aki szintél kedveli a sorozatot, annak biztosan érdekes lesz a TARDIS panorámaképe:

Hé, sci-fi bolondok! Fogadok, hogy emlékeztek a Space invaders-re, a Packman-re, a Tetrisre és a DXBall-ra! Nem az iszonyú nagy felbontásukról voltak híresek, a figurák néhány pixelből álltak. Itt egy remekbe szabott video egy alternatív valóságról, amiben ezek a játékok pixelizálnak bennünket. Jó minőségű, mehet full screen-ben.


PIXELS by PATRICK JEAN.
envoyé par onemoreprod. - Regardez plus de courts métrages.

Azok az átkozott kalózok! Hogyan lehettem olyan idióta, hogy belesétáltam a csapdájukba! Le kell vonnom a következtetést: védelmi rendszer ide vagy oda, az emberi jó szándék bajba sodorhat. Ez volt az utolsó, hogy eltértem a vezérlő elvemtől! Ez után csak az számíthat a segítségemre, aki hasznot hoz.

Szerencse, hogy az automatikus védelem időben lezárta az űrhajó rakterét, különben keresztet vethetnék a rakományra. Pedig azt nem fogják megszerezni a kutyaütők! Az altennai hókristály túlságosan sokat ér, semmint hogy hagyjam kicsúszni a kezeim közül. Legalább ezzel kapcsolatban elővigyázatos voltam, csak én ismerem  a kódot a védelem feloldásához. Szerencsétlen legénység! Rabszolgaként fogják eladni őket isten háta mögötti bányászbolygókon. Tudom, hogy hiába nyitnám ki a rakteret, nem engednék szabadon őket. Nem vagyok olyan naiv, hogy elhiggyem a kalózok ígéretét. Minden egyes rabszolga tiszta haszon a számukra.

Nekem mást tartogattak. Nagyon kell nekik az a nyitókód. Két óra hosszáig tartott mire rájöttek, hogy kínzással nem érnek el semmit. Az implantátumom neurotikus szinten tudja kikapcsolni a fájdalmat. Aztán valamelyik eszébe jutott ez az álnok szkafander dolog. Ha fájdalmat nem is érzek, meghalni bizonyára nem akarok, és elárulom a kódot mielőtt elfogy a levegőm. Ráadásul az elmére sincs jó hatással, ha az űrhajótól száz méterre, kábelre kötve lebeg az ember a nagy semmiben. Már rég rájuk engedtem volna az ideggázt amit ilyen esetekre tartogatok, ha az életvédelmi rendszert meg tudnám kerülni innen a hajón kívülről.

Elkövettek azonban egy hibát: elegendő levegőt hagytak, hogy véghez vigyem rögtönzött tervemet. Azt hitték minél tovább vagyok itt kint, annál jobban fogok félni, és végül megtörök, mielőtt az utolsó szippantásnyi levegőm elfogy. De csak időt adtak, hogy visszavágjak.

A szánalmas kalózivadékoknak fogalmuk sincs róla, hogy direkt összeköttetésben vagyok az űrhajó rendszerével. Mire nem jó egy implantátum! Nem tudnak a titkos kamráról sem, ahol egy üres klónom várja, hogy a számítógép az agyába töltse a személyiségemet. Csak le kell mentenem magamat a rendszerbe, hogy a legfrissebb állapot kerüljön a klónba. Hogy emlékezzen mindarra ami velem történt. És emlékezzen a tervemre. Mert nem kell mást tennie, csak gázmaszkot vennie és kézi vezérléssel kiengednie a gázt.

Rendben, a mentés kész. Már csak egy dolog van hátra. Az ami elindítja a klón életre keltését. Meg kell halnom. Így a rendszer automatikusan feltölti a személyiségemet a klónba, és felébreszti.

A legegyszerűbb lesz, ha kiengedem az összes oxigént. Meg is teszem most rögtön. Csak egy pillanat még. Erőt gyűjtök. Nyugalom, mély lélegzet, egy, kettő, egy kettő. Nyitom a szelepet.

Végül is tovább élek, csak egy másik testben. Akkor is nehéz … lehet, hogy mégsem kellene … nem kapok levegőt … azt hiszem már késő meggondolni … sok szerencsét … másik … én …

_________________
Foto: freakystyley

Sharon Agathon végigpillantott a folyosón mind a két irányban, meggyőződve róla, hogy senki sem látja amint a szobába lép. Az ajtó bezáródott mögötte, ő pedig a konzolhoz sietett. Felgyűrte ruhája ujját, és felhajtotta a bőrt ami az aljzatot takarta. A számítógép csatlakozóját beleillesztette, és lehunyta a szemét. Az adatok áramlani kezdtek, Sharon pedig szelektált. Néhány másodperc alatt megtalálta amiért jött, és lementette a memóriájába. Kihúzta a kábelt a karjából, és visszaillesztette a bőrt. Mielőtt kilépett az ajtón kidugta a fejét, és ellenőrizte, hogy üres-e a folyosó. Az ajtó bezáródott mögötte, és Sharon Agathon továbbsétált, mintha csak áthaladna a folyosón. Senki sem tudja meg, hogy egy Cylon adatokat töltött le a rendszerből.

Nos, itt még nem tartunk, de az első lépést már megettük. Koreai kutatók ugyanis sikeresen továbbítottak adatokat emberi bőrön keresztül. A kísérlet során elektródákat kötöttek az alany karjára kb 30 centire egymástól, és 10 megabit per másodperces átvitelt értek el. Az emberi bőr rendkívül energiatakarékos közegnek bizonyult, az alacsony frekvenciájú elektromágneses hullámok könnyen terjednek benne mindenféle külső interferencia nélkül.

Az elektróda önmagában is figyelemre méltó: nagyon vékony fémszálat vontak be szilikonban gazdag műanyaggal. Az egész nem vastagabb három hajszálnál, és 700.000 alkalommal hajlítható 90 fokban anélkül hogy sérülne.

A technológia olyan orvosi eszközök kifejlesztését teszi lehetővé, amelyekkel a vércukorszintet vagy akár a szív elektromos aktivitását figyelhetik meg. Plusz előny, hogy ezek energiaigénye kb tíz százaléka a normál elemekkel működő drótnélküli eszközökének.

Szóval a technológia megint közelebb került az emberszabású robotok megalkotásához.

Rövidesen megjelenik Gail Carriger Blameless (The Parasol Protectorate) című könyve.  Az alcím szerint “egy regény vámpírokról, farkasemberekről és templomos lovagokról”. Soha sem hallottam a szerzőről, nem igazán vonz a téma sem, viszont ez a video bepillantást ad a könyvborító-készítés műhelytitkaiba. Mármint amikor nem egyedi alkotás kerül rá, hanem a photosopot dolgoztatják.

Néhány napja fejeztem be az olvasását, de még mindig nem tudom hová tenni ezt a könyvet. Az ajánló felkeltette az érdeklődésemet, elvégre ez az ajánló dolga. Akciót vártam, sodró eseményeket. Alternatív történelmet vártam, a “mi lett volna ha?” érzését. Rejtélyt vártam, a sötétből kibontakozót, veszélyeset, végén csattanót. Nos, mindezeket meg is kaptam és nem is. Illetve megkaptam, csak egy kicsit másként. A csattanó viszont hiányzott.

Jól indult. Tizenkilencedik század közepe, London, a főhős egy korábbi lázadó lánya, szerelmi afférja egy férfival hozza össze, aki valamiben sántikál. Kezd kibontakozni egy összeesküvés-szagú történet, alternatív, gőzgépekre épülő technológiai háttérrel, és egy csomag rejtélyes lyukkártya is megjelenik, aminek sejthetően fontos szerepe lesz majd. Megjelenik a színtéren a volt amerikai elnök, abból az Amerikából, amely más mint amit mi ismerünk – persze ez mind része a párhuzamos világ képének. Az események begyorsulnak, amikor egy sötét idegen megpróbálja megszerezni a lyukkártyákat.

A váltás ami itt van, nekem problémát okozott. Megjelenik a színen egy tudós (amolyan akciótól sem félős fajta), aki nemrég találta meg egy dinoszaurusz maradványait, és új elméletével megosztja a tudóstársadalmat. Nem vagyok ellene a több szálon futó cselekménynek, de ha nem fonódnak össze előbb utóbb, akkor hiányérzetem van. Van ugyan kötődés, hiszen a lyukkártyák feltűnnek, és tudósunkat veszélyes kalandokba sodorják, de talán több információt kellene róla csepegtetni, hogy a misztikum ne haljon el. Az akció próbál sodorni, közben kirajzolódik az alternatív London fojtogató légköre.

Ezzel is van egy kis bajom. Tudom, hogy történelmi ismereteim hiányosak, de nálam nem durrantak nagyot a megváltozott szerepbe bújtatott angol történelmi személyiségek. Egy-kettőnél érdekesnek találtam a dolgot, miután elolvastam a végén az ismertetőt a valódi személyekről, de elmaradt az a tágra nyílt szemű csodálkozás, hogy “ez aztán döfi, jól megkeverték!” Egy angol biztosan élvezettel olvasta, de nekem nem esett le a tantusz.
A szmogtól fuldokló Londonban feltámadó forradalomnak megvolt a maga képi jelentősége, de megint csak hiányzott belőle valami.

Amikor a sok-sok kaland után tudósunk egyszer csak eltűnt a színről, hogy előtérbe kerüljön egy addig mellékszereplőnek hitt figura, megint csak vakartam a fejemet. Aztán amikor a végén a regény átcsapott memoárok és levelek egyvelegébe, akkor végleg kiment a biztosíték. Olyannak láttam, mint amikor kiszakad a zsák, és tíz másféle anyaggal toldozzák-foldozzák, mégis kifolyik a tartalma. Az sem segített rajtam, hogy ismét feltűnnek a kártyák, bár nem sok mindent tudtam meg róluk azon kívül, hogy nagyon veszélyesek, mert a franciák szupergépezetét tönkretették. Bocs, de a magyarázat matematikai jelentőségét nem igazán fogtam.

És akkor még egy gondolat a gépezetről. Ezzel kapcsolatban is az történt ami minden mással a könyvben: adott valamit, ami beindította a fantáziámat, aztán hamvába holt. Mert volt ugyan leírás a gigantikus gépezet részeiről a statisztikai hivatalban, és többször is szó esett a franciák híres számító gépezetéről is, és sokszor előkerült, hogy milyen új jelentőséggel bírnak a gőzgépezetek, mégsem jöttem rá, hogy miért lett ez a könyv címe. Számomra nem jött a döbbent felismerés, hogy “aha, szóval ezért!”

Az az érzésem a könyvvel kapcsolatban, hogy túl sokat akartak a szerzők, és nem sikerült egyik célt sem rendesen megvalósítani. Gondolom bennem van a hiba, hiszen nem vagyok kritikus, csak a műfaj nagy kedvelője, ezért nyugodtan világosítsatok fel, ha valamit homályosan látok a Gépezettel kapcsolatban.

Steampunknál és az indexen olvashattok kritikát róla.