shine

Néhány napja fejeztem be az olvasását, de még mindig nem tudom hová tenni ezt a könyvet. Az ajánló felkeltette az érdeklődésemet, elvégre ez az ajánló dolga. Akciót vártam, sodró eseményeket. Alternatív történelmet vártam, a “mi lett volna ha?” érzését. Rejtélyt vártam, a sötétből kibontakozót, veszélyeset, végén csattanót. Nos, mindezeket meg is kaptam és nem is. Illetve megkaptam, csak egy kicsit másként. A csattanó viszont hiányzott.

Jól indult. Tizenkilencedik század közepe, London, a főhős egy korábbi lázadó lánya, szerelmi afférja egy férfival hozza össze, aki valamiben sántikál. Kezd kibontakozni egy összeesküvés-szagú történet, alternatív, gőzgépekre épülő technológiai háttérrel, és egy csomag rejtélyes lyukkártya is megjelenik, aminek sejthetően fontos szerepe lesz majd. Megjelenik a színtéren a volt amerikai elnök, abból az Amerikából, amely más mint amit mi ismerünk – persze ez mind része a párhuzamos világ képének. Az események begyorsulnak, amikor egy sötét idegen megpróbálja megszerezni a lyukkártyákat.

A váltás ami itt van, nekem problémát okozott. Megjelenik a színen egy tudós (amolyan akciótól sem félős fajta), aki nemrég találta meg egy dinoszaurusz maradványait, és új elméletével megosztja a tudóstársadalmat. Nem vagyok ellene a több szálon futó cselekménynek, de ha nem fonódnak össze előbb utóbb, akkor hiányérzetem van. Van ugyan kötődés, hiszen a lyukkártyák feltűnnek, és tudósunkat veszélyes kalandokba sodorják, de talán több információt kellene róla csepegtetni, hogy a misztikum ne haljon el. Az akció próbál sodorni, közben kirajzolódik az alternatív London fojtogató légköre.

Ezzel is van egy kis bajom. Tudom, hogy történelmi ismereteim hiányosak, de nálam nem durrantak nagyot a megváltozott szerepbe bújtatott angol történelmi személyiségek. Egy-kettőnél érdekesnek találtam a dolgot, miután elolvastam a végén az ismertetőt a valódi személyekről, de elmaradt az a tágra nyílt szemű csodálkozás, hogy “ez aztán döfi, jól megkeverték!” Egy angol biztosan élvezettel olvasta, de nekem nem esett le a tantusz.
A szmogtól fuldokló Londonban feltámadó forradalomnak megvolt a maga képi jelentősége, de megint csak hiányzott belőle valami.

Amikor a sok-sok kaland után tudósunk egyszer csak eltűnt a színről, hogy előtérbe kerüljön egy addig mellékszereplőnek hitt figura, megint csak vakartam a fejemet. Aztán amikor a végén a regény átcsapott memoárok és levelek egyvelegébe, akkor végleg kiment a biztosíték. Olyannak láttam, mint amikor kiszakad a zsák, és tíz másféle anyaggal toldozzák-foldozzák, mégis kifolyik a tartalma. Az sem segített rajtam, hogy ismét feltűnnek a kártyák, bár nem sok mindent tudtam meg róluk azon kívül, hogy nagyon veszélyesek, mert a franciák szupergépezetét tönkretették. Bocs, de a magyarázat matematikai jelentőségét nem igazán fogtam.

És akkor még egy gondolat a gépezetről. Ezzel kapcsolatban is az történt ami minden mással a könyvben: adott valamit, ami beindította a fantáziámat, aztán hamvába holt. Mert volt ugyan leírás a gigantikus gépezet részeiről a statisztikai hivatalban, és többször is szó esett a franciák híres számító gépezetéről is, és sokszor előkerült, hogy milyen új jelentőséggel bírnak a gőzgépezetek, mégsem jöttem rá, hogy miért lett ez a könyv címe. Számomra nem jött a döbbent felismerés, hogy “aha, szóval ezért!”

Az az érzésem a könyvvel kapcsolatban, hogy túl sokat akartak a szerzők, és nem sikerült egyik célt sem rendesen megvalósítani. Gondolom bennem van a hiba, hiszen nem vagyok kritikus, csak a műfaj nagy kedvelője, ezért nyugodtan világosítsatok fel, ha valamit homályosan látok a Gépezettel kapcsolatban.

Steampunknál és az indexen olvashattok kritikát róla.

This entry was posted on Tuesday, March 16th, 2010 at 11:53 am and is filed under Könyv. You can follow any comments to this post through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.

Bookmark this post: